Most borús a hangulatom. Lemaradtam a vacsoráról. A betegségem után ma voltam először worlddancen – igen, többé kevésbé meggyógyultam, szerdától már látogattam is az órákat, kivéve ezt a világtáncos ugrabugrát, úgy gondoltam, nem tenne jót, ha felhevülne a testem –, eléggé kifáradtam és gondoltam vacsora előtt szundítok másfél órácskát… és hát így. Halleves volt, mindenféle húsok, no meg sült lazac. Hoppon maradtam. Sebaj, legalább kiteljesedik a fogyókúrám – azért a szobatársam madárlátta sütijéből lakmároztam valamit. Már csak azért sem kell komolyabban aggódnotok, mert itt tulajdonképpen öt étkezés van egy nap – mind közül a vacsora a legjelentősebb –, ha beleszámítjuk a délutáni kávéhoz felszolgált uzsonnát és a fél kilenc felé felkínált süteményt – és miért ne tennénk? Persze a lazaclakomához képest mindez csak sovány vigasz.
A táplálkozással kapcsolatban még csak annyit, hogy a kávéhelyzet nyílt lázadásba torkollott. A pártütők vezéralakja Alex, a mindenhonnan elkéső, az éjszakai italozást kedvelő, igen piros orcájú dán legény volt, aki egy kolleginájával karöltve kipenderült az ebéd utáni eligazításon, és a következő dalt vezényelték kánonban (dallam: Jákob testvér, Jákob testvér, alszol-e):
Ginger, garlic
Ginger, garlic
Rice and chili
Rice and chili
And We want some coffe,
And We want some coffe,
Nyim-nyam-nyam
Mindenki nagy beleéléssel énekelt, ugyanakkor nem lett foganatja, mindenesetre ötletesen adták a vezetőség tudtára óhajukat. (Szerencsére az én kávézásom megoldódott; mi magyarok ebéd után főzünk egy jó kotyogóst.)
Különben érdekes ez az ebéd – és vacsora – utáni – egyesek számára közbeni – tájékoztató. Ilyenkor az ügyeletes tanár megrázza a kis nyeles csengettyűt, és elkezdi a beszédeket, eközben nem illik hangoskodni – magam már szinte tökélyre fejlesztettem a hang nélküli étkezést. Ilyenkor osztják ki a postát, csomagokat, és ekkor beszéljük meg az iskola ügyes-bajos dolgait. A diákok is felszólalhatnak, sőt, mindig valaki más gondoskodik versről, ma például az egyik álmatag dán srác olvasta fel a saját szerzeményét, melyet az iskolában írt a songwriting óra keretében.
Mivel meggyógyultam, nem halaszthattam tovább a közös munkában való részvételt sem. Bizony, takarítottam. Mondjuk kezdetben nem vállaltam be a Wc-t, maradtam a könyvtár kiporszívózásánál. Minden reggel fél órás kis munka, ki lehet bírni. A magyaroknak kicsit többet kell takarítaniuk, de ez tényleg nem vészes, sőt, ma az életcsoport értekezleten a vezető tanárunk tolmácsolta az igazgatónő üzenetét, miszerint „nem kell annyira alaposnak lenni, a dísztermet elég egy héten kétszer takarítani”. Szóval elégedettek velünk. A konyhai robot azért kicsit húzósabbnak ígérkezik, itt ugyanis egyszerre két-három ember teljesít szolgálatot, időkorlát nélkül, amíg tiszták nem lesznek az edények – egyébként van valami mosogatógép. Ez a munka azonban csak havonta kétszer kerül az emberre, ugyanis minden héten más életcsoport felel a konyháért, és négy ilyen csoport van – egy csoportba pedig 12 személy tartozik.
Ma, reggeli után az egész iskola egybegyűlt – ahogy mindig – és ezúttal mirajtunk volt a sor, hogy véghezvigyük a „politikai kitekintést”. Ez a „Szabad Nép félóra” péntekenként van, és abból áll, hogy az adott csoport néhány tagja – Tamás vállalta a feladatot – beszámol a hét fontosabb bel- és külpolitikai eseményeiről; a magyar sajtótörvényről, a hazai belvízhelyzetről, a dán influenzajárványról és a koronahercegné újszülött ikreiről. Az érdekesebb dolgokról kérdezhet még a közönség, s mindent tárgyilagosan, érzelemmentesen megbeszélünk. (A sajtótörvény kapcsán én is mondtam ezt-azt.)
Az iskola kulturális szolgáltatásait a helyi falu, Velling polgárai is élvezhetik, ami jogos, hisz az ő közadakozásukból épült fel az intézmény. Szerdánként mindig lesz valamiféle zenés, felolvasós est. Most például egy elismert dán zongoraművész, Thomas Clausen adott koncertet. Az est első felén a saját darabjait játszotta; modern, atonális zenét, a második részében dalokat – Debussy, Alban Berg – adtak elő feleségével, aki szoprán énekesnő. Hát tudjátok, nem volt semmi, elképzeltem, hogy Magyarországon történik mindez egy Isten háta mögötti, nyolcszáz lelkes faluban, ahová leutazik egy országos ismertségű zongorista, és a saját, nem egykönnyen hallgatható darabjait adja elő, a helyi közönség pedig ahelyett, hogy elfutna, vagy kiröhögné, nagy műélvezettel hallgatja a kortárs kalimpálást – mely egyébként az én zenei ízlésem szerint maga volt a tömény iszony, persze lehet, hogy nem voltam ráhangolódva. Mindenesetre így összességében nem volt egy rossz élmény.
A külsősök – főleg idősebb párok – egyébként a tangó-kurzusra is bejárnak. Apropó tangó, lehet, hogy inkább én is ezt választom az afrikai unga-bunga helyett vagy mellett – az ugyanis elég abszurd, amikor engem akarnak megtanítani, hogyan táncoljak reagge-t.
